Lobban az ég és
reszket az ág,
szirmait csukja
nyíló virág!

Pók a hálóját
fonja amott,
két, három szálat
összefogott.

Alant a csúcsos
kis csigaház,
spirális, erős
mészhéj a váz.

Azúrra vált most,
sötét az ég,
könnyes a felhő,
reszket a lég.

Szürkés ezüstben
lobban a ...

Settenkedve jött el lassan az este
a tájat sötét palásttal terítve be.
Az égen felragyognak a csillagok.
Kíváncsian varva a holnapot

szemeinket Álomtündér fogja le.
Szinte simogató a lágy keze.
Reggelre kelve frissen ébredünk,
mert szépálmot adott Álomtündérünk!

Álomtündér! Te szép csodalény!
Vezess az álmok ...

Esik az eső! Nedves a táj.
Szürke a világ és csupa sár!
Jó lenne, ha már vége lenne,
és egyelőre tovább nem esne.

Hogyha esik, miért esik, ha nem, akkor miért nem?
Vajon ki tud választ adni erre, a sok miértre?
Az én válaszom e kérdésekre csak egy lehet:
kergesse el már a szél a szürkülő fellegeket!

Annyira szeretném kezembe venni
A föld sebeit bekötözni
Az embert bőréről letörölni
A régi rendet visszahozni

De csak sötétben járok s én is vérzem
Sebem súlyos lassan bevégzem
Látni már nem fogom de hatását megérzem
Hol múlt sebeit befoltozza gyógyító vérem

A téli erdő meghitt, békés csendje
a mozgó világ nyugalmát adja.
A lábaim alatt meg-megreccsenve
törik el pár lehullott gallyacska.

A leheletem párája a levegőben látszikl.
Az út egy bevágásban kanyarogva vezet tovább.
Képzeletem a múlt itteni eseményeivel játszik.
Felsóhajtok. Haza megyek. Kedves erdő! Viszlát!

Szabad szél vígan szárnyal a széles Hortobágy felett
erővel magával sodorva sok letört ágat, levelet,
szilaj táncra kérve az erdősávok komor fáit,
a pásztorok, csikósok sok vihart látott állatait,
majd mint aki semmiben nem ismer határt,
borzolja fel a vizek habjait,
s ha eléri a határaiban folyó szeszélyes Tiszának partjait,
de az éppen most ...