Esik az eső! Nedves a táj.
Szürke a világ és csupa sár!
Jó lenne, ha már vége lenne,
és egyelőre tovább nem esne.

Hogyha esik, miért esik, ha nem, akkor miért nem?
Vajon ki tud választ adni erre, a sok miértre?
Az én válaszom e kérdésekre csak egy lehet:
kergesse el már a szél a szürkülő fellegeket!

Annyira szeretném kezembe venni
A föld sebeit bekötözni
Az embert bőréről letörölni
A régi rendet visszahozni

De csak sötétben járok s én is vérzem
Sebem súlyos lassan bevégzem
Látni már nem fogom de hatását megérzem
Hol múlt sebeit befoltozza gyógyító vérem

A téli erdő meghitt, békés csendje
a mozgó világ nyugalmát adja.
A lábaim alatt meg-megreccsenve
törik el pár lehullott gallyacska.

A leheletem párája a levegőben látszikl.
Az út egy bevágásban kanyarogva vezet tovább.
Képzeletem a múlt itteni eseményeivel játszik.
Felsóhajtok. Haza megyek. Kedves erdő! Viszlát!

Szabad szél vígan szárnyal a széles Hortobágy felett
erővel magával sodorva sok letört ágat, levelet,
szilaj táncra kérve az erdősávok komor fáit,
a pásztorok, csikósok sok vihart látott állatait,
majd mint aki semmiben nem ismer határt,
borzolja fel a vizek habjait,
s ha eléri a határaiban folyó szeszélyes Tiszának partjait,
de az éppen most ...

Új szomszédunk megérkezett:
Az ősz és családja,
Gyökeresen megváltozott
Egész házatája.
Amíg a nyár tanyázott itt
Más volt ám a környék.
Mezitláb és meztelenül
Játszottak a purdék.
Most meg? Olyan ázva-fázva
Csatangolnak, félve
Hideg széltől, összehúzva
Bújnak menedékbe.
Nagymellénnyel ...

Hópihék szállnak a járda ragadós sarába
és ott maradnak egy nagy, szürke tócsába olvadva.
Ez a tél fura, olyan, mintha késő ős volna.
Mindezt némán nézem az ablakunkban állva.

A felhők sötétszürkék, hóterhüket eleresztik.
Az el is jut a mi házunk előtti járdáig.
Ott aztán, amint mondtam, mind egy tócsába hullik
és ez így megy ...