Őszi éjjel feltámad a szél,
átfog még: körbeér.
Jéghideg is rám talál,
Megérint, simogat a dér.
Finoman végigvezet,
megérint és emléket hagy:
az ébredő szenvedély.
Vár rád, nem feled,
betakar és megdermed.
Álmom veled életre kél,
el nem enged soha Téged...

A szívem nyugati tája még szüntelen szabadon,
Várva várom, hogy megtalálom egy végzetes napon,
A lányt, ki behálózza gondolataim, a frászt rám hozva,
Lágy hangon mondja ki csendesen: \'Szeretlek kedvesem\',... sosem késő,
Annyi számtalan esély vár lelkemre,
csak egy merész nő,
Kell nekem, csak rá vágyom,
ki átlátja minden álmatlan ...

Bársony érintés, puha remény,
Lélegzet álom, veled ébredés.
Karban font ébrenlét, még várom,
Itt maradtál velem te örök álom...

Őszi tájat karcol
szívemre a bánat,
tarka színű álmok
immár tova szállnak.
Elfárad a parázs,
dér könnye öntözi,
csipke takaróját
dermesztőn rászövi.
Szürkeség vesz körül,
elhaló remények,
őszi tájjal én is
megpihenni térek.

Megpihenni térek,
ó, mégsem nyughatom,
szememből a könnyem
állandón ...

Könnycsepp az arcomon,
Csillagfátyol harmatos hajnalon.
Újra látlak benne Életem,
Felsejlik és elillan már az értelem...

Álmomban még megvárlak,
Lelkem lát, köt még az értelem.
Törékeny csillagos éjjelen,
Egy Könnycsepp az életem...

Rám vár, mégsem talál rám:
nem felejt el, mégis magába zár.
Végleg megőriz, Veled együtt érez,
Elalszik már az éltető magány...

Alvó lényed álomra ébred:
vigyázza már törékeny léted.
Nem felejt és nem ereszt el,
egybeforr Veled amíg Én élek...