Hol forássa a fának,
egy dal morajlik a véremben.
Ezernyi tüske napsugár lelkemben,
csitul a fájdalma szívemnek.

Lassan elhalgat,
morajló tenger tört tajtékjai,
A múló idő zátonyát,
halványítja a néma némaság.

Volt, mikor ezernyi szivárvány színben,
felékesítve ragyogott a szívem.
A szerelem melengető ...

Csak egymáshoz bújva zokoghatunk,
mert nagyon fáj, ezért sírunk.
Elengedtük, mi oly kedves volt nekünk,
mi több volt, mint az életünk.

Kell, nagyon kell,
mégis elengedjünk, mert mennie kell.
Útra kél a remélt boldogsággal,
nem néz vissza, mit hagyott a valóságnak.

Csak egymáshoz bújva zokoghatunk,
gyémánt könnyünk ...

Mint egy árva madár, Chloe,
Mellyet fészke helyett néma kalitka zár,
Nyögdécselsz, epedő kegyes!
S vasbékódra szemed gyöngyei hullanak.
Megcsalt a ragyogó hinár:
Süllyedsz, s nincs, ki kezét nyújtsa kezed felé.
Későn nyílt szemed árjai
Rabságod kötelét meg nem emészthetik!
El kell ásni szerelmedet
Bimbózása ...

Gondolj rám, őrizz meg engem a szenvedély múltán,
Ha véget ér, ígérd meg azt, hogy néha gondolsz rám!
Hogyha majd egészen távol jársz, ha szíved máshoz húz is tán,
Kérlek ne feledj el végleg, gondolj néha rám!

Gondolj rám, őrizz meg engem a szenvedély múltán,
Ha véget ér, ígérd meg azt, hogy néha gondolsz rám!
Hogyha majd egészen távol jársz, ha szíved máshoz húz is tán,
Kérlek ne feledj el végleg, gondolj néha rám!

Gondolj rám, őrizz meg engem a szenvedély múltán,
Ha véget ér, ígérd meg azt, hogy néha gondolsz rám!
Hogyha majd egészen távol jársz, ha szíved máshoz húz is tán,
Kérlek ne feledj el végleg, gondolj néha rám!