Nem hervaszt engem szerelem,
De bú és fájdalom;
A sírba szállt le jegyesem:
Elhúnytát siratom.

S nemcsak könyezni fog szemem
Az elhúnyt kedvesért;
Ah élni nem lehet nekem,
Ha ő már véget ért.

S nem fogja senki sejteni,
Miért hervadtam el,
Nem fog virág fölzsengeni
A halmon, mely benyel.

De búm a sírban élni ...

Sík országúton vágtat a huszár,
Nap játszik messzecsengő fegyverén;
Oly szép, oly könnyü, mint a gyors madár,
S nincs semmi bánat, semmi bú szivén.
\'Oly könnyüden, oh lovag, el ne rohanj,
Sík útközön űl
Szép lány egyedűl,
S tündöklik omolt haja, mint az arany.\'

Fel a porból, hugám, katona jő!
Szól a ...

Nincs még egy olyan emer kinek mondhatnám, hogy apa.
Hiányzik szava, hiányzik kedves mosolya,
Hiányzik barna szeme, s sötét haja,
De leginkább ő maga,
Mert ő volt a világ legjobb édesapja!

Holt hajnalok fájó hangját
sírja az őszi táj,
fénye kopott, fényért kiált,
a Nap nem melengeti már.

Foghíjas fák hajladoznak,
hol madárszó volt, csend honol,
gyümölcsei rég lehulltak,
águkkal csak a hűs szél táncol.

Messze iszonyat füstje száll,
oly jó volna elmenni már,
esti dalok könnyeivel
a szív messzi hajóra ...

Láttam, megindult a tavasz, illatos
Szellő kerengett zöldesedő nyomán,
Reszketve megnyiltak virági
Harmatosan, s ragyogó kebellel.

Láttam; de téged, hajnali gyenge kép,
Nem láthatott még andalodó szemem,
Már szinte fonnyad fű, virág, lomb,
S mégsem akarsz szemeimbe tünni.

Jer, visszatér a könnyü tavasz ...

A Holtak kapujánál jártam.
Remegő lelkemet kezembe zártam.
Álltam, csak álltam és vártam.
Vártam, hogy bebocsátást nyerek
És letehetem minden földi terhemet.
Aztán hirtelen, ahogy a nyári zápor
Zúdul fejemre, rám tört a felismerés,
Hogy nincs még vége, hiszen én még
Mindig életre vagyok ítélve!