Körbevesz a néma csend, betakar a sötétség,
Sóhajtásom izzó lyukat éget a szoba csendjébe.
Lelkem szánalmas haldoklásához, borostyánút vezet,
Mit a pofára esések fáradhatatlan munkásai,
Fektettek le az élet hosszú és hideg során.

Még érzem azt az illatot, ami orrom mélyére égett,
És látom azt a képet, mit agyam délibábként vetít ...

Emlékszem jól a szobára
ahol utolsó napjaid
pihenték magukat
a remény már mélyen
nagyon mélyen aludt benned…
fülledt csend ölelte a falakat
a sarokban elhagyott emlékeid kuporogtak
vártak (gyermekkorom)
az ablak némán ült a falban
kizárva az élet zaját
gyertya lángja világított
éle tartotta leheletnyi reményem
odakint ...

Most jött el a pillanat, vár a végtelen,
Az élet velem oly kegyetlen,
Álmaimat vette el tőlem,
Ezért mindenpillanatban hullik a könnyem.

Hagyom, hogy magával vigyen a halál,
Az élet nem szeretett így most a nyugalom rám talál,
Már nem fájnak a szavak, amik lelkemet tépték szét,
Hallottam, ahogy egy angyal rólam beszélt.

Ne sirasson ...

Még mindig hallom hangod, ahogy engem szólít,
Szerelmes szíved, ahogy még egyszer magadhoz szorít,
Én már nem adhatok neked szerelmet,
Csak fájdalmakkal teli égető könnyeket.

Én már nem vagyok itt ezen a világon,
De ha felnézel, az égre ott leszek az égi virágon,
Rád mosolygok még egyszer,
Csókot küldök neked ezerszer.

Soha ne ...

Ember vagyok:
eltévelyedtem önmagamban.
Lélek vagyok:
magas kőfalakba ütközöm.
Égiháborús
szélviharos esthajnalban
félek, hogy végleg
elveszíthetem bűvköröm.

Hold-karmok marcangolnak,
sejtjeim szóródnak
szerte szét a koromsötét, durva
világba, karmazsinvörös vérzivataros
alkonyban - voltam,
nem leszek ...

Közel ötvennyolc évesen már:
- ki tudja hány lépés az odaát?
Ideát biz' istenem sokszor, túl sokszor talán
lemondóan legyintek: - végleg társam a magány.

Itt most már nem izgat engem semmi.
Érdeklődésemet felkelteni
képtelenség. Sikerült mindent elveszíteni.
Így saját lábam elé sem tudok tekinteni.

Itt egyelőre minden ...