Száll a füst, parányi tüzek égnek,
Ma tűnik csak a temető szépnek.
E napon, mikor árvák oda lépnek,
Hol szüleiktől búcsúztak el végleg

Mikor anyák szíve egy hatalmasat roppan,
Mert kicsikéjük szíve már soha sem dobban.
Testévek, rokonok, régi cimborák,
Hozzátok is eljött oly sok jó barát.

\'Bárcsak itt lennél!\' ...

Szomorú vagyok, mert nem vagy itt velem
Összeesek, ha nem fogod meg a kezem
Siess hozzám, kapj el amíg nem késő
Nyúlj utánam, amíg nem jön a végszó

Nyúlj utánam, mert összeroskadok
Csókolj meg, mert mindjárt elsorvadok
Szoríts magadhoz, mert mindjárt szétesek
Szerelmed nélkül én nem élhetek

Inkább a halál, mint, hogy tovább
éljek eme szörnyű helyen.
Élni már nem merek, mert zavar a kín,
gyötör a lelki ismeret.
Néha szerettem élni, de most már nem.
Szar az végtelen, bárcsak meghalnék, elillanna életem.
Szerettem szeretni, gyülőlni az embert,
de most már ezt nem tehetem,
mert a lelkem távozott mely oly felderíthetetlen.

Ha életed egére felleg borul,
Szívedben a búbánat csatája dúl.
Ne legyen barátod a bús csüggedés
Mert az élet iskolája szenvedés.

Ha majdan egykoron, éveknek múltán
Az elhagyott sírom halmára rálelsz
Amely fedni fogja fáradt testemet
Írd fel, kérlek, a korhadó keresztre,
Hogy egykor Te is szerettél engemet.

Egy halk utolsó szó, mit értek:
\'Szeretlek\'
Még egy utolsó lélegzet:
\'Ég veletek\'

Halk szirénazaj a távolból,
Minden emlék előjő a távolból.
Néma csend csak a lelkem sír
Elment örökre, új lakhelye:
Az örök sír.

A lehelet megremeg,
himbálódzik az ág,
szél süvít az út felett.

Méregszag tölti be az éjjelt,
port kavaró csend, mély és bús.
Kongó üresség.

Tekintetek tűnnek fel a ködben.
Egy remegő hang,
egy elhalványult íz.
Ölelés, hangok délibábjai.
Rettentő feleslegesség.