Tudom talán nem látlak többé,
minden percben arcodra gondolok.
Örök érzés nem válhat köddé,
mindörökké őrzöm mosolyod.

Az ívet melyet karod ír,
mikor magadra húzod blúzodat,
a gyenge neszt, ahogyan a szél sír,
miközben hátracsapod a hajad.

Nekem nincs másom. Csak a tekinteted ami bennem él,
a megannyi csók ízétől ég ajkam;
de a szív melyet annyiszor megremegtettél
meghalt bennem. S vele én is meghaltam.

Nélküled holt vagyok egészen.
Nincs rezdülése a világnak
melytől érezném élek, s így már nem félek
átadni magam a halálnak.

Nélküled nincs szép, nincs édes;
nem érzem mit jelent a győzelem.
A glória elkopott, már kicsit sem fényes,
tort ül lelkemen a saját szellemem.

Nem tudom, hogy látlak e még;
de fuldoklom, mert romlott a szép.
Előtör bennem megannyi kép,
s talán haldoklom. Talán ez a vég

S ha mégsem, most már tudom,
én meghalni így szeretnék…
álmomban arcodhoz simul arcom…
bárcsak még egyszer veled lehetnék.

Ha lehunyom szemem, nekem már az a való;
már csak álmoknak, emlékeknek élek.
Hazudok magamnak,mert az élet is csaló,
ha véget kell érjen, hát így érjen véget.