Nem nézek a napba
megfogadtam, s ha,
akarnám sem látnám
már fényed.

Bepakoltak a vagonba,
mint sorsot egy kalapba,
még látom hogyan
fut el szerelvényed.

Ne sikíts nem hallom,
zörög a vagon,
süket a fül,
párás a szem,

de tudod hol lakom,
s talán egy napon
visszatérsz, mikor
már nem is emlékezem.

Ott az a folt szívemen,
nedves a tenyerem,
robogj hát,
mosson el a füst,

ne lássam a szemeden,
ahogy szólítlak neveden
ragyog akár
az ezüst,

ne érezzem illatod,
ahogy jelzi „mindjárt itt vagyok”
ahogy megálmodtalak,
többé úgy ne lássalak.

Ne hívjanak csillagok,
ne legyek többé rabod,
akkor nem fáj,
ami megmarad.