Vakon botladozva
bolyongok lüktető falak között,
a kétségbeesés macskakövét koptatva.
Egy elszakadt lélek-fonal
izzadva remeg
nyirkos tenyeremben.
- haláltusát vív félelmemmel -

Hol vagyok?!
Saját, vagy a te börtönödben sorvadok?

Görcsösen kapaszkodom
a múlt üveggömbjében
unottan várakozó megszokásba,
miközben a jelen vakablakai
a holnap sötétjét szórják bús szemeimre.

Hol vagyok?!
Saját, vagy a te börtönödben sorvadok?

Dohos életutak csomópontja
mentén, köröket rajzolva
számolom a fennmaradt perceket.
A homály, már a vállamon ülve,
torz álmomon nevetve
csapkod hideg tenyerébe,
mert Ő már tudja, amit én csak képzelek...
Elvesztem zárt helyen.

Itt vagyok.
Saját börtönömben sorvadok.

A magamra zárt ajtók
őrült foglyaként tompítom
enyésző szívem utolsó dobbanását.
Megértve azt: meghalok,
mint érintés nélküli vágyaim.