Fasorkoronádon kivirágzott a dér,
Fázósan merednek csupasz ágaid,
bennük pihennek a májusi rügyek.
Felöltöztet majd csont-fehér lepel,
a felkelő nap szikrákat rád lehel,
beton sétányodon itt hagytad ősz-emlékedet,
néhány szél-hordta,sápadt falevelet.

Ismét csak várok,
Az idővel harcolok,
Ennek hatására a lapra karcolok
Nem felejtem el arcotok.

Részegek jönnek a váróba lassan
Padon ülve elalszanak halkan
Hajléktalanok üvöltenek kint a parkban
Ránézésre olyanok akárcsak Tarzan.

Mellém ül egy ember elég ittas szegény.
Kiáltva kutatja szatyrát ő igen kemény
szatyrában ...

Köd leszállván összes házra,
A mezőkre, minden fára.
Kihalt, száraz minden erdő,
Igaz napfény sohasem jő.

Bár hajtások mindig vannak,
Eltapossák, megfulladnak,
Újak nőnek, mások mennek,
De magasabbak sosem lesznek.

Apám permanensen
sulykolta belém:
legyek mindig szerény
és becsületes egyén.
- Ez egy-két emberben
jó érzést fog kelteni,
a többiek pedig
el fognak képedni!

Téli hajnal csikorog,
már a gondolat is fagyott
tárgyként zörög a fejemben.
Eddig dolgoztam.
Nem nekem, ám másnak sürgős -
nekem csak megélhetés -,
másnak lesz érdem.
Ám a betűk már összemosódnak
szemüvegemen,
valamit aludnom is kell.
Úgy tűnik, öregszem...

Hallgatom, ahogy párnámon
meggyűrődik a csend,
nem jön álom...
Az elmúlt nap dülöngélő
dominóit fejemben
egyre rakosgatom.
Van, ahol összeáll a rend,
ám van, ahol ingatag,
újra borul...
feledés, röpke nyugalom
miért nem szegődik
hű társamul?
Mennyire képlékeny,
zajos minden s csak egy
láncszem vagyok...
elvárni ...