Üres álmot álmodom, mikor az éj egyedül öleli testem.
Üres életet talál reggel a Nap, mikor felragyog csendben.
Elveszett a múlt, mikor egy Angyal szeméből könny hullt.
Elmúlt a boldogság, ahogy a szerelem magányba bocsát.

Érzések örvényében, mégis az üresség ragad magával.
Ó mond, miért fáj ennyire a felejtés egyszerű vágya?
Lelkem széttépett sebein, halvány reménysugár.
Fényében még mindig, egy Angyal mosolyog rám.

Háborúban állok önmagammal, minden nap harc az elmúlással.
Mégis vágyom a sebeket tépő, félő pillantásra.
Elveszett életem keresem, a gyarló nagyvilágban.
De támasz nélkül, sokszor arccal esem a hideg sárba.

Halott szívem megnyugvásra vágyna, emléked mégis testembe zárja.
Az élet megfakult múlt, a jelen szürke gyásza.
Mint elveszett lélek a túlvilágon, csak kószálok a félhomályban.
Jövőm útját nem találom, talán valahol már el van ásva.

Haldoklókért fohászkodó lélek, most imát mond Érted.
Összekulcsolt kezében, a remény emlékének képe.
Lelkéből kiáltó néma szavait, nem hallja senki.
Egyedül, egy távolban élő Angyal szíve értheti.

Az elmúlt boldogság minden pillanata egy könnycsepp.
Lassan és fájón gördül arcodon, keserűn égetve szíved.
Lelkedben égő gyötrelem tüzét, millió könnycsepp sem oltja.
Fájdalmára a gyógyírt, egy igaz szív, és a múló idő hozza.

Hittem, mit hinni szerettem volna, a vágyott érzéseket átélni újra.
És teljes szívből bíztam, hogy a remény fénye még nincs kihunyva.
Szemedben hasonló fény csillant, mikor szíved ajtaját résnyire nyitotad.
Boldogság töltötte el lelkem, hogy a bezárt ajtó kulcsa én lehettem volna.

De lelkem vágyának halvány virága most szirmot hullajt.
A lemenő Nap fényében, egy Angyal nagyot sóhaját.
Pirkadatkor még nevetésétől virágzott a felhőtlen élet.
Most egy kósza szellő fújja hangját, egyre távolabb tőlem.

De én hallani szeretné a hangját ameddig, csak lehet.
Szembe szállni a széllel, és visszakapni, amit elszakított tőlem.
Ártatlan mosolyát látni, mi megkönnyíti elszürkült életem.
Magam mellett tudni, hogy újra éljem az életem.