Így kell vége legyen, mert Te ezt akarod,
Mi lelkemben uralkodik, az nagy fájdalom.
El kell engednem, kit legjobban szeretek,
Kit életem végeig nem feledhetek.

Gyáva, idióta, szerencsétlen, szánalmas,
Ezek a Te általad gondolt megvető szavak.
Egy másik álmot kergetsz immár, melyben
A vonat megáll, s máshoz felvesz.

Őrület, mi történik Veled belül,s velem,
De már nem ér semmit, h életem leélném Veled.
Őrjítő kínzás és szenvedés minden perc számomra,
Mikor tudom, hogy másra gondolva hajtod fejed édes álomra.

Nem gondolsz már rám, csak mint baráta,
Úgy, mint egy fogasra akasztott kabátra.
Sajnálom, hogy még most is űzlek, kergetlek,
De meghalok, ha nem érzed: Szeretlek!