Szép verset fogok írni.
Nem tudom, lehet-e. És kinek mi a szép?

Nekem tetszik a méla bús,
vagy akár az, ami folyik, mint egy regény.

Szerteszét hever az asztalon minden:
a füzet, amibe írok, a cigaretta, amit szívok,
tárgyak, kacatok, a mindennapi élethez való lomok.

Nekem így jó. Átlátható.

Minden rajta van, ami az élethez való.

Ami nem fér rá: eldobható.

Azért van a szemetes, nem?

Onnan meg kiveszik mások,
és ők azzal kezdik újra.

Na, tehát a vers.

Teljesen elment az agyam másfelé. Koncentráljunk.

Miről is akartam firkálni valamit?

Ja, hogy szép legyen.

Ütemes. Feszes. A rímet adja.
Pattogjon, mint egy gumilabda.

Tetszenie kell mindenkinek, érted?

Gyötörd az agyad. Préseld.

Mert így is olyan a fejem, mint egy bilincs,
ami szorít.

– Eldobom mindjárt a francba a tollat.
– Ne dobd el!
– Aztán neked mi közöd hozzá?
– Én a nyugodtabb részed vagyok.
– Én meg ejtek rá.
– Írj!
– Miről?
– Hát itt az ősz... Szépek a levelek.
– Na, menj a fenébe!
– Hát... jót akarok neked.
– Akkor az agysejtjeimbe adj néhány ötletet.
– Nem tudok.

Vagyis olyat, mint amit már leírtak,
csak több módon és másképp.

– Állj! Itt állj meg.

Írtam olyat eleget. Ezért nem veszek füzetet.

– Tedd le szépen az íróeszközt, és pihenj.
– Nem teszem.

Fekete világ. Fekete kontinens.Fekete emberek.

Fekete gyermekei.Még a vakító nap is fekete nekik.

– Mi ez?
– Vers Afrikáról.
– Ez?
– Ez.
– Valamikor írtam.
– Most folytatom.
– Hát nem valami szép.
– Bennem meg ennyi a költői erény.
– Tudod mit? Tegyük el magunkat holnapra.

– Végre. Ezt vártam.

-Holnapra talán eltűnsz az agyam hátsó zugában.

– Szép vers lett,mondjátok?