Most fáj a búcsú, fáj nagyon,
könny fut végig arcomon.
Némán állok, nincs már szó,
csak bennem él a fájdalom.

A gyász nem beszél, nem vigasztal,
valami nyomja szívemet hangtalan.
A néma csendben zokog a szél,
hová lettél, merre mentél?

Szívem sajog, mint tört harang,
mely kong az üres ég alatt.
Minden ütése azt kiáltja:
- Miért mentél el oly hamar?

Fázom kicsit, hideg van,
emléked mégis fájón átölel.
Hangod visszhang a csönd mögött,
neved szellő suttogja szüntelen.

Valahol fent, az ég ölén,
hol angyal táncol, a fény zenél,
nem fáj a tested, nincs már könnyed,
csak a nyugalom ring az égen feletted.

A fény ott fenn nem halványul,
nem győzedelmeskedik a földi bú.
Itt a földön fáj most nagyon,
nélküled üres már a holnapom.

Könnyem hullik, mint az eső,
minden cseppje egy néma szó.
Búcsúzom, mégis bennem élsz,
szívemben maradsz, örökké.

Jóságod láng, mely el nem ég,
s ha rám borul az éjsötét,
arcod ragyog egy fénylő csillagon,
apró könnycsepp gördül le arcomon.

Még látni vélem arcodat,
még hallom halkan hangodat,
sok, sok emléked ringat itt,
s a hiányod átölel megint.