Most, hogy jön a nyár, lágy szellője támad,
ravasz lett a kandúr, cselt sző százszor, százat.
Lopva lép a kertben, nesztelen, mint árnyék,
szomszéd udvarába viszi a vágy, a szándék.
Nem ismerte még a cirmos kis leánykát,
csak a híre csalta, mely felhevítette vágyát.
Körbejárta kétszer, háromszor is szépen,
mint vitéz, ki küzd a dicsőségért éppen.
Ott ül a cirmos, tarka, büszke díszben,
szeme csillogott, a ragyogó napfényben.
Dorombol egy csendeset, mintha csak szólna:
-Ki ez az idegen, ki szívemet ostromolja?
Nyávog a kandúr már, zeng a kerti ének,
bús és víg dallamai szerelmet ígérnek.
Bajusza rezdül, háta ívbe hajlik szépen,
mint hős, ki diadalért áll ki, büszkeségében.
Egyet ugrik, s lám már ott a cirmos hátán,
nem bántásként, játéként lobban fel a násztánc.
Fordul, pördül mindkettő, mint szél a határban,
kergetőznek vígan a házam udvarában.
Karmuk nem sebez, inkább simít lágyan,
összeér a két szív, dobbanása a vágyban.
Dorombolnak együtt, egy ütemre, halkan,
mint két húr, ha rezdül egyetlen dallamban.
Mire nap lebukik a kert végső szélén,
egymás mellé bújnak a diófa tövénél.
Nem csata lett ebből, nem is tréfás álom,
szerelem szövődött egy napsütéses nyáron.