Csendes az éj, egy dalt súg a szél,
mely szivedből szól és hozzád hajol.
Néma az ég, távoli, szép,
egy csillag zenél, a szivedhez ér.

Miért vagy egyedül, mondd, hova repül,
a vágyad, ha hív, mert zokog a sziv?
És hol van a part a tengereken,
visz a hajó hova érkezel?

Senki sem vár, csak a magány,
egy szivdobbanás, mely börtönbe zár.
És messze az ég és messze a föld,
a kettő között, mondd, hova megyünk?

Ölel a csend, valami bent,
a lelkedben ég, oly gyönyörűszép!
De hideg a lét, a valóság tép,
álmokat szít, s a szél fújja szét.

Miért vagy egyedül, mondd, hova repül,
a vágyad, ha hív, mert zokog a sziv?
Oly nagy a csend, messzire ment,
elillant a nyár, a lelked sivár.

Mert senki sem vár, csak a magány,
egy szivdobbanás, mely börtönbe zár.
És messze az ég és messze a föld,
a kettő között, mondd, hova megyünk?

Csendes az éj, egy dalt súg a szél,
egy csillag zenél, s a szivedhez ér.
Napról-napra élsz,
vajon mit remélsz?

Ha sápadt lánggal izzik fenn a nap,
mindig másra vágysz.
Mondd, merre hajt e vágy,
és hányszor tagadod meg önmagad?

Ha néha-néha félsz,
szemed merre néz,
a hold az égen nem csak rád tekint.

Ha kell egy tiszta szó,
bármely égi jó,
ki űzi el múltad árnyait?
Ki vigyáz majd rád
s ki ölel majd át?

Szárnyak nélkül még te sem repülsz!
Ki segit, ha nincs,
egy sziv, melyben a kincs,
érted égő nem hamvadó tűz?

Napról napra élsz,
tán semmitől se félsz,
s nem volt még magányos éjszakád.
De eljöhet a nap,
hogy ott maradsz magad,
s a hajnal fénye nem világít rád.