Oh, Reménykeltő, Szépséges Istennő!
Mondd, hogy emlékszel még - ugye emlékszel mindenre!
Te vagy minden szép érzés ős-lényege,
a jóságos, a tűrő, a teremtő.

Féltő, gondoskodó, szerető.
Szenvedő - mégis életerős és előkelő
mindig önmagát adó odaadó,
mohó, pazarló, s mégis beosztó.

Tolvaj, ki sohasem lop,
a soha nem viselt, mégis illő kalap,
egy véget nem érő sétagalopp,
támasz, vigasz, a nélkülözhetetlen alap.

Egy meghúzott, végtelen egyenes,
méltóságteljes és szívélyes,
kegyes – anélkül, hogy kérnék.

Szellemesen szerelmes
szerelmesen szenvedélyes
szenvedélyesen odaadó
odaadóan oltalmazó.

Rágalmak téged nem érhetnek
sorsfordító része vagy az életnek.

Benned tanultam meg várni,
s nem kérdezni, csak jelen lenni.
Hogy ami érkezik, ideér,
és ami marad, maradni kér.

Ha elfáradnék: vállad az út,
ha elvesznék: te vagy a múlt
és a jövő is egyidejűleg –
az idő nálad csendben meghajol.

Neved kimondani nem tudom,
mert minden szó csak rész‑fogalom.
Így hallgatok -
és ez a hála nyelve.

Véletlenek nem léteznek.