Amikor az ízünk egybe forr,
az ajkam a bőrödre tapad,
Csak a nyakad csókolgatom
Egyre lejjebb.
Ízed, mint megannyi drog,
lassan szivárog az ereimbe,
mámorító illúzió,
ami már nem enged el.

Már nem tudom, mi a valóság,
és mi a képzelet.
A gondolatod bennem él,
mint egy láz, ami nem csillapul.
Mint megszállott kutatom
a létedet, mely az enyém nem lehet.
Hol hagytam a lelkemet?
— Ahol az utolsó csókom hozzád ért.
Ott maradt.

A neved visszhangzik a fejemben,
mint egy zárt szoba falain a kiáltás.
Minden arc mögött téged sejtek,
minden érintésben téged keresek.
Tudom: sosem lehetsz az enyém —
mégis benned kering a gondolatom,
mint édes méreg a vérben.
És ez már nem szerelem…
hanem pszichózis