A sivatag hajnalban nem ébred,
kibújik a bőréből.

A homok még hideg, elfeledett imákban
ébredezik, és a csillagok olyan idegenek,
mint a kimerült cigarettavégek,
ahogy parázslanak a fekete ég hamutartójában.

A keleti peremen vékony, vérnarancs seb hasad,
lassan tágul, mintha a világ végre
kimondaná azt a szót: élek, nincsenek falak,
ledőltek erre az ébredő képtelenségre.

A csend fény is kitölt, de nem az a szelíd fajta.
A csend itt egy állat, mozdulatlan kábulatban
figyel, szaglászik, mintha a halhatatlan
nyelvével a megkóstolt kövekre életet írna.

Lépteim alatt a homok időtlen bársony,
puha és végzetes, kattan a félelem,
kattan a vágy, mikor hív, mit kell kitárnom
lelkemből, mutatom, már nincs mit féltenem.

A szél végigsimít a dűnéken, gyengéd
érintés, mintha eltévedt emberek
keresnék egymást vakon, tudom, érzem,
ahogy a bőrömre ír egy láthatatlan törvényt:
az út befelé vezet, Isten a minden.