Mikor a tél hidege csípte az arcokat,
s a hó csillogott némán, fehéren,
a kisvárosban hír szállt, szájról szájra,
közeleg a farsang, jön az ünnep szelíden.
A konyhákból illat szállt az égre,
olaj sercegett, kelt a tészta lassan,
kerek fánkok születtek a sütőben,
napkorongként ragyogtak a tálban.
Néztük, ahogy gyúrták, már alig vártam,
mikor lesz már kész a csodás, finom falat,
mert hittük, ahol a fánk mosolyogva ragyog,
ott menekül a tél, elhagyva hideget, fagyot.
Maskarába bújt meg, ezerféle arc,
az utcán dob szólt, gyermek kacagott,
a medve zenére táncolt, ördög csörtetett,
a vidám nevetés messzire hallatszott.
Szalmabábu égett, pattogott lángja,
szikrái vitték messze a fagy szavát,
s ahogy körbe járták énekkel, zenével,
a tél megijedt, és egyre csak hátrált.
Gyermekek csörgőt ráztak örömmel,
legény és a leány vidáman nevetett,
s a hó alól fehér virág bújt elő,
a farsang tavaszt ígért, és meleget.
Mire az éjszaka csöndesen leszállt,
s az utolsó fánk is elfogyott már,
a szívekben fény maradt, s összetartozás,
mert a hagyomány mindenkit hazavárt.
Így űzte el a telet az álarcos farsang,
nem karddal, nem szóval, csak derűvel,
s míg lesz dal, fánk, és maszkos kacaj,
a tél elfut majd, a jókedv elől menekülve.