Alászálló füstként gomolyog
bennem egy meg nem értett érzés.
Meglelni a homályos tükörben
azt, mi csendben bennem él még.

Lelkem kertjében egyetlen
virág, mely újra megterem:
ébenfekete, vérző rózsa,
mi saját könnyeiből csepered.

Rátaposott, odébb rúgott mag,
mely sosem kaphat esélyt —
mégis bízom, hogy a boldogság
szárnyai egyszer életre kelnek még.

Erdőtűz, mit a magány szele
egyre messzebbre szít,
vízözönként jön egy mosoly,
s pillanat alatt megtisztít.

Víz alatti, uralkodó nyomás,
mi szívemet néma verembe taszítja.
Bánattal karöltött levegő,
mely lélegzetem szüntelen átitatja.

Hangtalan lépések, mik lengén
hulló hóban sem látszanak.
Színtelen úton, melyen járok,
a lámpák is elalszanak.

Apadásnak indult, érzéseimmel
telített tó, miből meríthettél;
foszlányokból épített hajó,
mit nekem építettél.

Utolsó sziromként hullott
kezembe a kendőzetlen valóság,
mint álmokból szőtt, mezítelen
vágyak és hiábavalóság.