Mint a hajnal fénye,
mi megtöri az éjt,
úgy oldottad bennem
a némaság ködét.

Mikor szívemben
hullámok hadakoztak,
szemedben felleltem azt,
mire mások csak vágyakoznak.

Vihar utáni csend vagy,
melyben megbékél a világ,
szíved szívemben
mindig otthonra talál.

Nincs olyan drágakő,
mely úgy ragyog, mint szemed tüze,
minden kincsnél nemesebb –
az élet ékköve.

Könnyek tengere sem állhat az utamba,
hisz te vagy az,
aki a sötét fátylat eloszlassa.

Te vagy a szikra,
mi újra élni hív,
a szívek csatája,
mit egy ősi erő ír.

Ha az idő minden csillagot elragad,
szívem akkor is melletted marad.

Hogy útjaink keresztezték egymást,
talán nem véletlen,
hisz melletted úgy érzem,
hogy újból itt vagyok – az életben.

Elmúló porszemként is
keresem kezed,
parázs lehetnék,
hogy örök tüzet leheljek neked.

S minden napkelte,
mit az éj sem foghat közre,
annyit kérnek tőled:
emlékezz a nevemre.

Legyen ez emlékeztető,
hogy valakinek ott élsz a szívében,
hogy van, akinek mindig te maradsz,
a legszebb a szemében.