Leplezetlen lepelként
hullott rám az érzés,
hogy szívedben miért él
oly sok kétség.

Elfordított arccal
köszöntél vissza rám,
mintha nem lennék több,
csak fátyolba zárt igazság.

Örökéletű szavak,
miket csak magamban gondoltam,
érzések sora,
miket csak önmagamban hordoztam.

Kétségeid eloszlatásában
kudarcot vallottam,
de hiszem, hogy imáim
meghallgatásra jutottak.

Mélyen vérző sebek,
mik benned megrekedtek,
vajon képes lennék,
hogy ezeket eltemessem?

A rengeteg érzés,
mit pajzsként hordok magamnál,
lehetséges, hogy egyszer
téged megtalál?

Pislákoló láng vagyok,
vagy kitörni készülő vulkán,
bennem a szép gondolatok
sorban állnak hozzád.

Néma szavak,
mik hozzád áhítoznak,
felhők fölött megbúvó napként
egyre csak vágyakoznak.

Vízesés mögött rejlő kincs,
mit neked tartogatok,
az égiektől csak annyit kérek:
marasztaljatok, vagy engedjetek — lapozzatok.