Pirkadatig tartó éjszakákról
költött a hold,
mikor kezed még
mellettem volt

Kóborló szélként járom,
hegyeket,tájakat,
elűztél belőlem mindent –
mi már tárgytalan.

Te voltál a minden,
vagy sose voltál semmi.
Miattad a szerelemben
sosem fogok hinni.

Üres hegedűtok,
mi beporosodott már,
a szívem száz szép szótól is
sebzett lenne már.

Romból épített vár,
mi minden vihart kiállt,
ablakából már csak egyedül
tekintek tovább.

Lehettünk volna kert,
mi száz színben pompázik,
de szívemben már csak gaz,
ami burjánzik.

Elvetettél mindent,
mit halkan neked suttogtam –
életen át tartó hűséget,
mit neked fogadtam.

Az ég nem kék már, csak szürke,
te voltál az, ki miatt
volt szívemnek csücske.

Tekintetemben nincs már más,
csak ábránd –
mert nem te állsz majd ott,
a mennyek oltárán.

Vízbe vetett háló,
mit fogás nem kísér,
a fájdalmas csalódás
egész életemben elkísér.

Nem voltam hős,
ki téged a tűzön át kísért,
de érted megtettem volna,
hogy újjászületek bánatként.

Tengerben tükröződő hold,
ami voltál –
mit egy bús reggelen
nem leltem már.

Elvitted magaddal mindazt,
mit becsben tartottam.
Elhagyott épület maradt,
minek falai rám omlanak