A néma magány

Hangtalan a lelkem, mint a néma homály,
a semmi ágán ülök, kapaszkodnék tovább.

Eltűnt az éj, eltűnt a szép,
színtelen szívem, mint lelkem – szívtelen rég.

A néma magány rabjai jajveszékelnek bennem,
kitörni nem lehet – hisz falak már nincsenek.

Ha eltűnnék, elvesznék – jobb lenne talán?
Vajon lelkem egyszer megpihen önmagán?

Összegyúrt papír vagyok, mit elfúj a szél,
lépteim egyszer még utolérheti a fény?

A billog, mi belém égett – kivéshetetlen,
bárcsak tudnám, mi tartja bennem a lelket.

Elfáradt az énkép, s elfáradt a hold,
jobb-e a magány, mint szobámban a gond?

A végső cél talán csak délibáb,
mely után mindenki fut – egy fáradt délután.

Körbenéznék százszor is, ha nyitva volna szemem,
volt-e valaha mellettem, ki fogta a kezem?

Lehetnék bátor is, de célom megfakult,
mint a csillagok fénye, mi örökre elcsitult.

Papírra vetett szavak – van-e értelmük?
Láthatatlan ablakok hada – féljek tőlük?

Rég elmúlt már a nemes érzés...
Erkölcs és büszkeség – vajon ez még érték?

A csend vajon ellenség, vagy jóbarát-e?
Kimondatlan szavak,mik mellém szegődtek?

Létem vajon érdemes,vagy elcsépelt-e ?
Egy kiáltás
mitől lelkem végre hátradőlne.