A varjú együtt repül a többivel az égen
És eltűnik a feketék szürke tömegében.
Csőre tollas, szárnya pont olyan, mint a többié,
De, lelke nagy lehetne, de, nem kell, így senkié.

A varjú tud repülni, széthasítja az eget,
Ha megtehetné… ha lehetne… sajna nem lehet.
Van jó nagy, két szárnya, rajta sok toll, töretlenek,
De az ég országútjai, jaj (!) egyenetlenek.

A varjú magasan is jár és messzire ellát,
De nincs miért, mert nincsen, kit a látvánnyal ellát.
Senkit nem érdekel egy varjú a nagy tömegből,
Örüljön, hogy előbukkanhat a légörvényből.

A varjú lenéz és mit lát… kietlen pusztaság,
Belekárog a világba, ez kiábrándultság.
Erőlködik, szárnyal tovább, a végtelent nézi
És tudja, mint egy tömegvarjú, majd karón végzi.

Vecsés, 2001. december 16. - Kustra Ferenc József – anaforában íródott