Amikor nem vagy itt, tipródik lelkem,
haragra gerjed a lidérc bennem.
Tépi a rácsát, szűköl a beste,
vérvörös a szeme, izzik a teste.

A fején öklelő ördögi szarvak,
késéles fogai a húsomba marnak.
Torkomban lüktet, vicsorog, veret,
karmokkal tépi a vérző sebet.

Szájából csorog habzó nyála,
nem láttam aljasabb állatot nála.
Láncra verném, de felbőg újra,
ordít a fülembe, hörögve, fújva.

Vágyad az éhsége, kín a vacsorája,
hívja a Sátánt lélek lakomára.
Félénk szívem, hevesen dobog,
szerelmi bánat ráz, utánad zokog.

Jöjj vissza hozzám, űzd el a szörnyet,
ne kelljen soha reszketnem többet.
Vágyaim nyugalmát hozd vissza nekem,
rémekkel ne legyen tele a fejem.

Mert a hangod lágy szellő dallam,
amikor a fülembe suttogsz halkan,
ujjaiddal lelkem húrjain, ha játszol,
szemedben a fény sellőként táncol.

Megnyugszik nyomban a szörnyeteg bennem,
pihen a szívem, a testem, a lelkem.
A dühöngő rém, ott mélyen legbelül,
szelíd álomba szenderül.

De ha megint elhagysz, s nem jössz el hozzám,
a gonosz újra dühödten ront rám.
Nélküled kínzó pokol az életem,
ne tűnj el többé, ne tedd ezt énvelem!