Helló, idegen –
árny vagy a falon,
vagy bennem lüktető, néma fájdalom?
Szemem sarkából leslek,
mint tiltott örömöt,
mégis minden mozdulatod belém költözött.
Hangod nem hallom,
mégis megszólít;
tested elérem –
bennem izzik a tűz.
Mit tettél velem?
Vagy mit tettem én,
hogy e sejtelmes vágy
most mindent feléget?
Közelebb lépsz –
nem kérdezel, csak vagy,
és én engedlek,
mert börtönömben szabad vagy.
Lélegzetem ritmusát
te szabályozod,
és minden kimondatlan szóban
ott ragyogsz.
Ajkad titok –
s bennem kulcs a zárhoz,
mely minden falat
ledönt a vágyhoz.
Bőröm alatt már te vagy az áram,
ujjaid nyomát érzem minden éjjel.
Féltelek.
Vágylak.
Megkísértesz.
De nem menekülök.
Hisz már tudom, ki vagy.
Nem idegen vagy –
hanem az élet maga.
A sötét,
a fény,
a lüktetés,
a kínzó gyönyör,
a vég és a kezdet.
A pillanat,
amitől félek –
és amitől lélegzem.