Esik a hó. Egyedül vagyok.
Magányom fáj, verset írok.
Régen írtam víg rímeket,
Mit sajgó szívem nem enged meg.

Esik a hó, siklik a szán.
Képzeletem röpül szárnyán!
Minden lehet, ha álmodom
Álom lesz valóságom.

Jégvirágos ablakomon
Rajzolódik egy női idom.
Gyönyörű szép, karcsú teste,
Mintha felém ...

Állok.
Előttem a messziség.
Várok.
Jöjjön el a feledés.
Fázom.
Hüvös az őszi szél.
Átölel.
De nem karod, hanem a fény.
Sivár,
az életem, mint e látkép.
Nélküled.
Fáj a lét.

\'Belépett az ajtón. Mintha nem is otthon lenne. A ház, mely régen zengett a gyerekek őszinte, gondtalan nevetésétől, most csendes. Az otthon, amelyet egykor átitatott a szeretet melege, most hideg, és fagyos.
Semmi sem maradt. Csak egy kacaj, egy mosoly, néhány vidám nap. Emlékek, melyek az idő megállíthatatlan múlásával elhalványulnak, majd örökre feledésbe ...

Napsugár az égről
Ma nagyon hiányzik.
Didereg az ember,
Libabőrös, fázik.

Kelet felől felhő
Sötéten vágtázik,
S a forró nyári meleg
Budaörsről vágyik.

Beborul! - A sűrű záportól
Városunk totyogósra ázik.

1997. július 7. hétfő.

Amikor szüksége volt rám én mellette álltam,
hosszú évekig rá oly türelmesen vártam,
lelkének törékeny világát őrangyalként vigyáztam,
a jobbik énemet mindig ő benne láttam.

Végül mégis elárult az ki számomra szent,
kitaszított szenvedő lelkemben felborult a rend,
hangjának lágy bársonyát elnyomja a csend,
fáj, hogy ez neki semmit ...

Csendesen

A megfáradt szavak most pihenni térnek,
lágyan, csenden amint lelkemhez érnek.
Fáradt gondolataim sebeiből nem vérzek,
nem bánthattok többé bánatot nem érzek.
Kínzó ármányaid lelkembe nem tépnek,
elmém tisztaságát megtartom ily épnek,
átadom lassan a körül ölelő halk szépnek.

Csendben bólogatnak a fák viharos ...