- Mi ez az őrült zaj,
Mely nem hagy aludni?

- Bocsánat, csak a Magány vagyok.
(Itt nem lehet halkan dúdolni?)

Ó mond, szeretni téged miért oly nehéz.
Ó mond, szívemet rabul kezedbe hogyan adhattam én.
Összetörted darabokra, mit én féltve őriztem,
mert szerelmedtől szívem újraéledt bennem.

De te magányod börtönébe száműzted magad,
hogy ártani neked az emberek ne tudjanak.
Tudom bátorság kell hozzá, hogy merj szeretni,
de ezt az érzést vétek ...

Vágy, vágy, mi is az a vágy?
Az mit oly nagyon szeretnél,
amiért a szíved dobban,
s ami az agyadig is elér.

Én vágyom a lelkem békéjére,
sok-sok dédelgető, meleg szeretetre,
a körülöttem lévő emberek megértésére,
s arra hogy e világ jobbá legyen végre.

Keserűség, bánat van a szívemben
és egyre csak a lelkem nyugalmát ...

Este, ha felnézel az égre,
millió csillag édes fénye,
beleül csillogó tekintetedbe,
s izzó parazsát szétszórja elmédben.

Gondolkodni szoktál-e rajta,
álmodsz-e álmatlant alatta?
Hisz téged nem hagy a gondolat,
hogy vajon ezzel egyedül csak te vagy?

Elmélkedsz, elmerülsz,
majd az égbolton egy padra leülsz,
csillagok között ...

Besötétedett, eljött az este.
Egyedül vagyok a magánytól félve.
Lemezt teszek fel, zenét hallgatok.
Cigarettázom és pezsgőt kortyolok.

Fülelek régmúlt zajt hallok,
Megjelennek előttem arcok, volt mosolyok.
Vagy talán a pezsgő mámora játszik?
Tudja, hogy a költő társra vágyik:

Kint sötét van, bent mélység.
Hiába kiáltok ...

Egy gyertyalángja, mely világít
kis szobámban,
falra dobja az éjszaka árnyait.

Fehér, csonka gyertya
olyan árva.
Szinte sikít az éjszakába.

A huzat kicsit megrázza,
mintha fázna...

Igen, mintha fázna
a félhomályban
egyedül.


Szeged, 2012. január 27.