Nem nézek a napba
megfogadtam, s ha,
akarnám sem látnám
már fényed.

Bepakoltak a vagonba,
mint sorsot egy kalapba,
még látom hogyan
fut el szerelvényed.

Ne sikíts nem hallom,
zörög a vagon,
süket a fül,
párás a szem,

de tudod hol lakom,
s talán egy napon
visszatérsz, mikor
már nem is ...

\'Mit látsz most?\' - kérdezted este.
Kezemben telefonnal, ültem az ágyon.
Körbenéztem, és azt mondtam:
\'Számítógépet, asztalt, függönyt...\'
Hallgattál. \'Én csak téged látlak\'- mondtad.
Megint körbenéztem, és az asztalnál
már te ültél, a számítógép képernyője téged vetített
s a függöny lett a szoknyád.
Azóta jobban látok.

Szempillád feketén,
égetőn-avaron,
Hozzád merül csendesen,
életem-alkonyom.

Elmerül benned,
Vezetve Téged:
Egybefon Veled
Megmentve dédelget...

Szemedben a csillagok,
Fényesek akár az angyalok.
Én szememben a nappalok,
S téged látnának, de messze vagyok.
Veled lenni, átölelni
Ezt kellene, örökké tenni!

Este várlak, de nem talállak…
De reggel látlak, s ágyamba zárlak.
Este álmodnék, de nem tudok,
Mert nem vagy itt…
S én csak úgy tudok!

Hajnali szél suttogja halkan,
s ettől szívemben a láng újra lobban,
fel-fel villan néhány régi kép,
nem volt az csak jó és szép.
Leírnám ha leírhatnám,
elmondanám ha elmondhatnám.
S ha mondani kell akkor kár,
csak mondjam, írjam már.