Megálljatok, kik halkan jártok itt,
A fák alatt, ti kedvesek.
Kik értitek az erdő titkait,
Rám nézzetek.
Párommal én az erdő ünnepén,
Szentséges édes alkonyon,
Csendben, harmatban, lilán és üdén
Harangozom.

Az élet kanyargós útvesztőin
a szülői kéz vezetett.
S mikor én ezt elengedtem
Megfogtam a tiedet.
Mert úgy az élet mindig szomorú és hideg,
Ha örömödet, bánatodat elmondani nincs kinek.
Ezért soha ne hagyj el,
Mindig a szíveddel vezess.
És ehhez a legfontosabb, Hogy mindig nagyon szeress.

Érted vagyok, és Te értem vagy
Te értelmet és fényt adsz minden napnak
Szeretlek én és kettőnk dolgán
Nem változtat többé semmi már.

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

Elmúlt mint száz pillanat,
S tudjuk mégis, hogy múlhatatlan,
mert szívek örzik, nem szavak.

Ott künn hüvös van kikeletkor,
Szívünkben tavasz, szerelem.
Ott reszket a korán nyilt virág,
Itt elhalt már a gyötrelem.
Még nem oly régen nyári napnak
Lángjától sem hevült szivünk,
Most csodás meleg fűzi egybe:
Tavasz van, remélünk s hiszünk!

Künn hűs szellő tép le virágot,
Jer! hajtsd vállamra kis fejed.
Télről regél a ...