Hagyd el, Ilma, a szerelemes
Csillagot hordoz a szemében:
Annak nincs sötét s homály,
Bár bolyongjon éj felében,
Kedvesére rátalál.
Menj, mig itt mulat a szerelem,
S régi kinjait elenyelgem,
Keltsd föl a kis csalogányt,
Hogy, mig senki nincsen ébren,
Ő szerelmi kéjt zengjen
S dallal töltse a magányt.

Te vagy az egyetlen a Földön
akiért mindent megteszek,
Veled az életem töltöm,
Nem csak múló perceket.
Nem ígérek kincset, csillagot,
Csak hű szívet adhatok,
Érzem, másé nem lehetsz,
Én is csak a Tiéd,
Ha igazán szeretsz!

Te vagy az egyetlen a Földön
akiért mindent megteszek,
Veled az életem töltöm,
Nem csak múló perceket.
Nem ígérek kincset, csillagot,
Csak hű szívet adhatok,
Érzem, másé nem lehetsz,
Én is csak a Tiéd,
Ha igazán szeretsz!

Bárcsak aranyszálat fonhatnék
hajadba.
Bárcsak gyémántot adhatnék minden
alkalomra.
De gyémántom nincsen, se
aranyam.
Szívem van, mely minden
percben érted dobban!
Szeretlek!

Azt hittem szeretnek, pedig csak játszottak velem;
minden, amit eddig hittem, romokban hever.
Összetört szív, s talán már néma érzések suttogják:
nem érdemes sírni, ennyi volt a boldogság.
Nehéz a könnyes szemen uralkodni, hisz őt senki sem tudja majd pótolni.
Néma minden, hisz még fáj a szív, s azt hiszed, hogy ez soha nem lesz többé így.
Talán ...

Ha kiterítenek majd,
jöjj házamba, te legszebb,
és állj meg sóvárgástól
elsárgult testem mellett,
és suttogd édes hangon:
Ez itt fekszik most holtan,
én boldog vagyok s ifjú,
habár őt meggyilkoltam.