Nem maradtál itt,
s fényévnyi távolsággal sújtottál,
álltam a parton,
csak néztem a horizontot árván.

Hajód kifutott,
sirályok síró hangja kísért el,
felsikolt a szív,
gyászdalát rebegve víztükörnek.

Hűs a kikötő,
bús az alkony s hiányod fájón él,
te arra jársz már
hol a nagy óceán az éghez ér.

Szó, mi lassan évülne már,
odva bélelt száraz bársony,
toll kapkod betűre lelve,
nehéz csendben inog szájon.

Szó, mi kísért naptól estig,
hangodból tört elő újra,
vándormadár lódul neki,
házak közül messzi útra.

Szó, mi fenntart mélység felett,
kelne magja egek felé,
kapaszkodó, végső mentsvár,
tiszta mondat, ...