Egy madár még kiáltott.
Miért, hol, - nem tudom.
Hozzám csak rekedt bánat
jutott el hang-úton.

Kis fény ágakon áttört,
de sötétlő világ
már építette körben
a labirintusát.

A mezőig kiértem,
de már süllyedt a nap,
s egy-egy virágra szórt csak
könnycsepp csillagokat.

A lélek még nem ért meg, -
s így, tudtam: mit sem ...

A kakasnak volt sok neje
(s már ez sem jó reklám helye),
de, gazdája, felbuzulván,
szólt: - Leváglak, te muzulmán!

Le is vágta. Ment a Vágta
(a Nemzeti), - s nem hiába!
Szépségének nincs Csodálat?
Pulykából lesz mérges állat,

s tru-ru-rúzik: - Neki hegynek!
Incifinci Brüsszeleknek,
sorakozó Sorosoknak!
Így lesz e Nemzetnek jobb ...

Öreg vagyok. Kint tűnődik a hó,
ébrenlétet fehérrel altató,
de ébreszt kor, kór, és e kor, - keret,
álmosítón múltat, emlékeket.

Ám győz a MOST! Fentről szól „Szent Család”,
hazugság moslék, öntik médiák,
felbérelt szolgák, s kényszer-tánc rabok…
S itt is, ott is röhögő tolvajok!

A Ház? „Kisház”. Tán Vörösmarty sem ...

A nyáj akkor nyáj, mikor ember voltuk,
kik benne vannak, feladják, önmaguk:
csak maguknak legelnek, s alkonyatkor
karámba terelheti pásztoruk.
Ó, Szent Pásztor! Övé a húsuk, gyapjuk,
bőrük, és nekik pásztoros világ
felfényesíti az aljas sötétet:
a múlt örökét, középkor-éjszakát.

A nyáj akkor nyáj, mikor ember voltuk,
kik benne vannak, ...

Nagy Költő volt? Igen, - de népe lomha,
és annak ma is inkább kell Szabolcska
primitívsége, ökörszemű hűség, -
mi sohasem nagyszerű egyszerűség,

s a Hortobágy, csikós kurjongatások,
csaló látszatok, hogy fedjék az álmot,
mit Ő látott meg Szajna-parti fényben,
s ragyogtatott egy percre, de egészen

sötét már, igen, sötét ez az ...

A fehér csend nekem kékkel a legszebb:
fénygyermekei égi végtelennek.
Vannak, s nincsenek, - ez együtt szép benne:
véges világok végtelen szerelme.

A fehér csend kék csend szemébe nézett.
Nincs- és van lélek csak együtt a Lélek.
Egy-egy kakukkhang átugrott a csenden.
Egy-egy könnycsepp tükrében elmerengtem:

voltam már élő és halott is ...