| |
|
Szabó Imre versei
<<< versek
Szabó Imre
Szívemben csillogó drágakő
Szívemben csillogó drágakő
Szívemben élő drága Nő
Szerelmed tűzpiros égő rubin
Mely áthatol a magány falain
Örök életre kötök szövetséget Veled
Engedd, hogy bearanyozzam életed
Ó, Te szeretett drága Nő!
Szívemben csillogó drágakő!
Szívemben lángoló szerelem
Egyedül Te kellesz nekem!
Ó, Te csodás látomás
Színpompás, valós varázs
Mindig mosoly legyen arcodon
Nem sokáig leszel már hajadon!
Egyedül Te kellesz nekem
Szívemben lángoló szerelem!
Lágy szellő halkan tovaillan
Szemedben mosoly fénye villan
Enyém vagy már, senki másé
Boldogan leszünk egymásé
Az Úr megszenteli frigyünk
Az Ő szavának mindig hiszünk
Szívemben csillogó drágakő
Ó, szeretett Drága Nő!
|
Szabó Imre
Van aki ...
Megsárgult kép lóg a falon
Könnycsepp fut le arcodon
Nem vagy már fiatal se vagány
Szívedbe mart a vasfogú magány!
Ott állsz a tömegben, egyedül
Ellopták álmaid észrevétlenül
Nézed az emberek seregét
Egynek se tudod a nevét!
Bensődben dúló, örök háború
Fekete álarc mögé bújt gyanú
Nincstelen valóság romlott vágyai
Gonoszság végtelen csápjai
Melyek, körbe fonják életed
S lerántanak a mélybe: Ég veled!
Nincs kiút? Nincs remény?
Magával ragad ez az örvény!
Kérdőn emeled fel tekinteted
Az igazság kitárt ajtaját keresed
Távolban táncoló, csábító délibáb
Rejti a messziség rozsdás kapuját
Kezedben kép, egy darabka múlt
Szemedben izzó fény már kihunyt
Álmok, miket ébren álmodtál
Amikért mindig vállvetve harcoltál
Semmivé lettek egy pillanat alatt
Arcodra fagyasztva mosolyodat
Múlt, jelen, jövő már összefolyt
Nem hallod, e kétségbe esett sikolyt?
Sikolyt, mely önmagadból kiált
Nem tűrve tovább a háborút, a viszályt…
Mennyi, mennyi fájdalom
Ki érti, ki érzi bánatod?
Mely, végtelen, mint a tenger árja,
S olthatatlan, mint a tűznek lángja.
Rab vagy-e? Vagy szabad,
Ki „önszántából” a vesztébe szalad?
Ott állsz egyedül, önmagad körül,
Nézed szenvedéseid, tétlenül.
Mégis, segítségért kiált szemed,
S a semmit markolja két kezed.
Mennyi fohász, mennyi ima
Hullt vissza, le a porba
Kinek van, reád gondja?
Ki éhezik válaszodra?
Van, aki éhes válaszodra!
Van, akinek Te vagy gondja!
Van, aki meghallja imád!
Van, aki érti szíved bánatát!
Van, aki letépje láncaid!
Van, aki visszaadja álmaid!
Van, aki legyőzte a magányt!
Van, aki kitárja az igazság ajtaját!
Van, aki téged mindig hazavár!
Van, aki ott áll a jó oldalán!
Van, aki megbocsátja bűneid!
Van, aki begyógyítja sebeid!
Vagyok, aki Vagyok!-
Szól hozzád lágyan Istened-
Váltságdíjat fizettem éretted,
Csak hívd segítségül e nevet!
Mely név nem lehet más:
Jézus Krisztus a Messiás!!
|
Szabó Imre
Füstbeszállt életek
Szöges dróton innen és túl
Ki van fent és ki van alul?
Ver a szívem, majd megvadul
Bensőmben vak háború dúl.
A múlt kapujában tétován állok
Nem is tudom…, mire várok?
Belépek, rám tőrnek a régi képek
Az át nem élt fájó emlékek…
Embereket látni a sárgult képen
Emberek, kik élhettek volna szépen
Kabátjukra sárga csillag kerül
Arcukon dermedt fájdalom ül!
Bőrükbe égetett szám a nevük
Egy marék szalma a fekhelyük
Ételük:” leves”, egy falat kenyér
Mindennap új harc az életért!
Nincstelen, kincstelen pőre áradat
Értetlen, néma, baljós kábulat
Segítségért kiáltó riadt szemek,
Egymást szorító, remegő kezek.
Hol van már a vidám gyermekkor?
Kényszermunkára ösztökél az ostor
Hol van a család, hol a szerelem?
Nincs számukra hely, s kegyelem!
Hosszú sorokban csoszogó tömegek
Gyengék, nők, öregek és gyerekek
Megannyi emberi roncs és tetem
Megannyi fájdalom és gyötrelem
A Sötétség földjén járnak ők
Bűnük, hogy ismerik a Teremtőt
Hallani milliók dermesztő sikolyát
Az emberi lét csúfolja meg önmagát!
Sóhajt a föld és nyeli a vért
Magához ölelve tengernyi gyermekét
Kiknek életet adott hajdanán
S most visszakapja őket idejekorán
Egymásra dobált holttestek
Sötétszürke, bűzlő füstfellegek
Látni a gyilkos eszme tébolyult mosolyát
S érezni az égő emberi hús szagát…
Ez egy egészen égő áldozat
Megváltás ez vagy kárhozat?
Közelről köszönt e népre az elmúlás
Irigységből előbújó árulás
Vörösen tomboló lángok árja
Az ártatlanokat lesi, várja
Mohóságát semmi sem csillapítja
Izzó nyelvével az eget nyaldossa
Fülünkbe kiált a múlt, és feltépi sebeit!
Hány síró anya ölhette meg kisdedjeit?
Inkább ők, mint hogy kutya tépje szét
S hány ember adta fel a reményt?
Miért születik meg az, ki öl?
Miért ölelik meg azt, ki gyűlöl?
Miért öl anyát, kit anya szült?
Kinek mellén „kereszt” feszül?
Visszatérni a jelenbe érdemes,
Mert a múlt szörnye ébredez
Kiálts az égre! Kiálts a mélybe!
Ne bújj a közöny köpenyébe!
Rántsd le a leplet e gyalázatról!
Emlékezz meg a milliónyi áldozatról!
S ne engedd újra felnőni a gonoszt!
Állítsd a Bíró elé a Gyilkost!
Arcukra a feledés homálya ült
Tetemükre feketeföld került
Szöges dróton innen és túl
Ki van fent és ki van alul?
|
Szabó Imre
A csend tornyaiban
Az élet viharos tengerén
Hajónaszád cirkál
Az emberek üres szemében
Félelem bujkál
Mily régóta nem bízhatnak már
Senkiben, semmiben
Tekintetükkel kutatnak a
Messziségekben.
A csend tornyaiban megszólaló
Lélekharang
Szíveddel hallható halk, szelíd
Mennyei hang:
„Ne félj, mert én megváltottalak
Enyém vagy Te,
Hozzád szólok és Téged hívlak
Mindörökre”
Minden titkok ajtaját nyitó
Üvegkulccsal kezükben
Átlépnek a gonoszság által
Emelt hegyeken
Eldobják maguktól a tántorgás
Öblös kelyhét
A kiválasztottak keresik
Krisztus keresztjét
Keresik a fájdalmak férfiát:
A Messiást.
Aki megbékülést hirdet és
Szabadulást
Pusztában kiáltó szót meghalló
Nyomorultak
Megtalálták Istennek Bárányát
Már bízhatnak
A csend tornyaiban megszólaló
Lélekharang
Szíveddel halható halk, szelíd
Mennyei hang:
„Imé az ajtó előtt állok
És zörgetek
Valaki… megnyitja az ajtót
Ahhoz bemegyek.
Bemegyek, és vele vacsorálok
És Ő én velem.”
Tekintetükben nem bujkál majd
Többé félelem.
Eljött az Istennek országa
Térjetek meg
És tegyetek tanítványokká
Minden népeket!
|
Szabó Imre
Érintés
A hold hűvösen rám ragyog,
Csendben egyedül ballagok
Távol a város zajától
Az emberek gondjától, bajától.
Fújja a szél a fák levelét,
Élvezem az éjszaka csendjét
Sötétben megbújó magányos padok
E nyugalomért bármit megadok.
Ilyenkor, egyedül, az ember
Gondolataiban elmerül…
A fantáziám elszabadul…
Néha-néha meg is vadul.
Száll, száll a fellegekbe
Nem is gondol a tényekre
Azt képzelem, beszélgetek,
Jézustól kérdezgetek.
Válaszol, beszélgetünk…
Egy tisztáson le is ülünk
Meggyőzött az igazáról:
Nem élhetek Tőle távol
Egy úton kell, hogy járjunk
Embereket kihalásznunk…
S jött egy pillanat…
A kép megszakadt.
Egyedül ülök a tisztáson
Távol a város zajától
A hold még mindig fenn ragyog
Lassan hazaballagok
Még magam sem értem
Valami történt bennem…
A kegyelem elért engem
Érzem, érzem!
|
Szabó Imre
Akire vársz...
A gyűlölet fáján, önző keselyűk
Óvakodj a holtaktól, nincs szívük!
A halál csapdáját kerüld el messzire
Legyen példa előtted Jézus élete!
A Nap szerelmesei elhiszik a meséket
S, a világ nem fogadja be a Szeretetet.
Jézus elhordozta a világ keresztjét
Magára véve annak minden bűnét.
Az utcákon hömpölygő halottak,
Kik az Életről sohasem hallottak.
Halj meg a bűnnek, hogy élhess,
Az emberekre tiszta szemmel nézhess!
A felkelő nap házában alvó koldusok
S a palotákban pazarló gazdagok.
Szellemi hajótöröttek tévutak rejtekén,
A sötétség ott lapul sokak szívén
Emberek láncra verve csoszognak
Tompán, fásultan mozdulnak.
Érzik, hogy kellene valami más, valami új
Mert így mindig ők maradnak alul.
Érzik azt a belső űrt, hiányt.
Minden szív várja a mennyei Királyt.
Keresd Őt, mert Ő már előbb szeretett
Az élők könyvébe akarja beírni a nevedet.
Csörrenve lehulló láncok, bilincsek
Új vért, új életet kapó szívek.
Megtisztuló, csillogó szemek
Szeretettől ragyogó emberek.
Jézustól ajándékba kapod az örök életet
S vele együtt kapsz áldást, ígéretet.
|
Szabó Imre
Dilemma
Az élet tajtékzó viharában
Hánykolódó lélekvesztő,
Emberi roncsokból felszálló
Sikoly, mily dermesztő!
Semmivé lett üres vágyak,
Hiányt pótló tárgyak,
Reszkető kézzel tartott,
Hervadó olajfaágak.
Cirkusz porondján tolongó
Kíváncsi, néma tömeg.
Vérre szomjas, tébolyultan
Meredő, üveges szemek!
Füst és hamu, köd és homály,
Szertefoszló, csendes remény!
Kábult ébredés, riadt eszmélés,
Hova tart az emberi lét?
Bensőből feltörő, ébredni vágyó
Meztelen, tiszta értelem,
Mely olthatatlan tűzzel ég,
Nincs benne félelem!
Élet és halál, menny és pokol,
Mit rontottunk el, hol s mikor?
Kérdés kérdés hátán lovagol,
Leránt, felemel s elsodor.
A mindent eláruló némaság
Hallatja, kiáltó szavát.
S a fátyolba burkolt hazugság
Fennen szajkózza igazát.
A rövidre zárt emberi elme
Kergeti lázálmai valóságát,
S önmaga körül keringve
Keresi létezésének igazságát.
Megannyi vérző, fájó talány
Melyre választ keres, remél
Öreg és fiatal, fiú és lány
Mind ki e földön él.
Van-e kiút, remény, menekülés?
S letépve a fenevad bélyegét,
Túlélve a halált, a megsemmisülést,
Megtaláljuk-e az élet értelmét?
Bolyongunk s minduntalan
Keressük azt az egyetlen utat
Mely értelemmel megfoghatatlan
Mégis az Örökkévalóra mutat
Porfelhőn áttörő, izzó napsugár
Ébreszti kábult seregünk
Vérrel mocskolt kezünkkel
Dörzsöljük homályos szemünk
A hazugság, mint szürke
Hályog mi eddig rátapadt
Miképp a templom kárpitja,
Középen kettéhasadt
Az élet végtelen tengerén
Haladó Noé bárkája,
Istent dicsérő, boldog
Emberek kavalkádja
Valóra vált csodás vágyak,
Aratásra kész tájak
Magasba emelt kezekben,
Virágzó olajfaágak.
Bensőből feltörő, repülni vágyó,
Fehérbe öltöztetett értelem,
Mely a szentség tűzében ég,
Nincs többé félelem!
|
Szabó Imre
A Messiás
Egy éjjen a kertben imádkozott, gyötrődött
S Júdás egy csókkal árulá el Őt.
Úgy törtek rá, mint egy latorra…
„Ez az Ő órájuk, a sötétségnek hatalma!”
Kajafás főpap elé vezették,
A szolgák leköpték, megverték
A halálra, méltónak ítélték,
Pilátus palotájába kísérték.
Bűne, hogy mindenkit szeretett!
Egy „vitéz”, a fejére töviskoronát tett
Nyomát látni hátán a korbácsnak,
Őt hívják a zsidók királyának!
Terítettek reá bíborköntöst
S Barabást engedték el, a bűnöst!
A nép magára kérte a Bárány vérét,
A Golgotára vitték, hogy megfeszítsék!
Ütemesen csapódott a kalapács
Ő volt a názáreti ács?
Isten Fia, ki értünk élt, s halt.
A templom kárpitja kettéhasadt.
Hatalmas kősziklák megrepedtek,
Hangok a torkokon rekedtek.
A kereszt alatt tolongtak az emberek,
S a tömegben asszonyok könnyeztek.
Testét sziklába vájt sírba helyezték,
Sír szájára a legnagyobb követ görgették,
De harmadnapra feltámadott,
Mint ahogy a prófétáknál megíratott.
A halál felett Jézus győzött!
Ez hirdettessék a népek között!
Övé minden hatalom mennyen s földön,
Hisz azért jött, hogy győzzön!
|
<<< vissza az oldal tetejére
|
Gyerek versek - Mese, Mondóka
Szerelem versek - Szerelem, Bajos szerelem, Vallomás, Kedvesemnek, Hiányzol, Kihűlt szerelem, Szakítás, Erotikus, Vágyakozás
Élet versek - Barátság, Élet, Vallás, Otthon, Mindennapok, Akarat, Alkalmazkodás, Művészet, Szabadság, Hatalom, Tudás, Butaság, Hazugság, Betegség, Halál, elmúlás, Természet
Érzelmek versek - Boldogság, Búcsúzás, Szeretet, Aggódás, Megbocsátás, Magány, Csalódás, Fájdalom, Harag
Ünnepek versek - Születésnap, Névnap, Karácsony, Szilveszter, Újév, Húsvéti locsolóversek, Valentin-nap, Nőnap, Anyák napja, Ballagás, Farsang, Húsvét, Húsvéti versek - Angolul, Húsvéti versek - Németül, Esküvői, Mikulás
Család versek - Család, Eljegyzés, Házasság, Gyerek
Munka versek - Munka, Üzlet, Pénz, Iskola
Szórakozás versek - Vicces, Szórakozás, Népköltészet, Sport, Bor
Világ versek - Béke, Háború, Haza, Társadalom, Tudomány, Idő
Állatos versek - Kutyás, Macskás, Lovas, Madarak, Egyéb állatos
Idegen nyelvű versek - Angol, Német
|
[ Impresszum ]
[ Jogi nyilatkozat ]
[ Kapcsolat ]
[ Versek ]
|
|
|
