Beleszívok a tavasz illatába,
Kitágul tüdőm a testem a Nap világítja.
Gondolnom nem kell hisz agyam tudja,
Testem cselekszik, mit kell már zsigerből.

Érzem azt a bizsergést mi egyszer megölt,
Emel az érzés, hazudnom nem kell magamnak,
Már tudom, hogy hol lesz vége utamnak,
Még rá sem léptem puha fövenyére,
Lábam kitaposta s lerogyok fekhelyemre.

Álmodni vágyom minden tavasszal,
Feküdni a holnappal, s kelni madárszóval,
Éjjel a Holdat bámulni míg könnyeim nem folynak.
Ezernyi reggelen csak napfelkelték ragyognak.

Te ébresztesz mert érzem mikor mész el,
Fekhelyed meleg, illatod beitta bőröm.
Mikor látok újra napfelkeltét én?
Hogy újra lássalak fürdeni a Nap fényében.
s arcom újra mosná kövér krokodil könnyem.

Bágyadt a világ te hozod a színt a szürkébe.
Te gyermek, kiben magam találtam meg,
S nem engedném én el azt soha,
Mit egyszer lelkem megfog, nem szállhat tova.

A soraim mögött mondd el kit látsz?
Mondd, hogy a Holdat ki napfelkeltére vár!
De én csak fekszem a friss pázsiton.
A harmatban keresem a te óriás léted,
Ne feledd soha: Én látlak téged!