Felednem kéne már, hogy itt voltál velem,
S nem gondolni arra, mit jelentesz nekem.
Hisz tudom, hogy enyém már soha nem lehetsz.
Tiéd a szívem, de minek, ha nem szeretsz?!
Pedig még azt mondtad, ha nem is hiszed el,
Kulcsoddal kezemben sosem veszítlek el,
Mert szívem láncának utolsó láncszemét
A kezedbe adtam, s a lánc másik felét
Megtartva magamnál új holnapra vártam,
Hol összetartozunk ebben a világban.
Bár nem mondtam ki, de szerelmem érezted,
Tudtad, hogy szeretlek, de nem értékelted.
Késő gondolkodni, hogy hol rontottam el,
S már a sírba viszem, amit nem mondtam el.
Te vagy az, Te voltál, akiről álmodtam,
S nem felejtem el, hogy egykor tiéd voltam.
De tudom, ez jutott, nélküled kell élnem,
S a kihűlt ágyamban éjszakánként félnem
Attól, hogy nem vagy itt, hogy egymagam vagyok
A szerelemmel, mit neked nem adhatok.
Tiéd lett volna, már mindenem a tiéd,
Talán az én hibám, de nem voltam elég.
Csak könnyes szemekkel nézek a semmibe,
Keresnélek még, de nem látlak senkibe.
Nem tudom, mi volt, mit nem adtam meg neked,
Mi hiányzott, miért nem lehetek veled.
Talán a fájdalom nyitja ki most szemem,
De nem értem így sem, mért tetted ezt velem.
Nem maradt sok időm, mindjárt itt a reggel,
Tudod, hogy meghalok, mikor a nap felkel.
Messze még az este, de újra éledek,
S tán lesz helyetted más, akiért élhetek,
Akiért szívem ég, kiért forr a vérem,
Hisz hogy Te légy enyém, már hiába kérem.
Talán lesz más, kinek mondom majd: „Szeretlek!”
De téged, míg élek, soha nem feledlek!