Alkot az egyik, szidja a másik,
fejét felszegve gúnyt űz, hahotázik.
Kezébe sarat vesz, ráköp, összegyúrja,
arcára vigyor ül és a másikra dobja.

Évezredek múltak ugyanaz a játék,
nem kell az embernek az igazi ajándék.
Egybe gyűlnek sokan, kik a sarat hányják,
ökölbe gyűrt kezek kőszívvé darálják.

Dönteni kell mégis, beáll-e a sorba?
Nem tűnik vonzónak, ki a sarat állja.
Állja vagy dobálja? A szíve is dobolja.

Magasra hág az egyik, fel egy állványra,
de hol van az a régi, ki a sarat hányta,
arra aki az állványt kitalálta?

Mikor a sárgolyók a hátakon dobolnak,
sokan maguk is sárgolyóért nyúlnak.

Sárgolyó a föld is, benne sár az ember,
de föntről nézve azúrkék tenger.

Kétezer éve csak egy volt, aki állta,
füledbe cseng ma is éltető tanácsa.

Szegény sárdobálók meg nem értették,
a kereszt alá is az ecetet vitték,
örök életüket homokra cserélték.

Kezükre a sok sár a napon ráégett,
ellenük valló kemény pecsét lett.
Alig marad néhány, ki a sarat állta,
vissza nem dobálta.