Mint kiszáradt, száraz föld,
mely epekedve az esőt várja,
úgy szomjúhozik lelkem az írásra.
Fejemben keringőt jár gondolatok hada,
örömtől, bánattól megrészegülve
készteti kezemet a toll felvételére.
Szívem igaz húrján megpendülve,
lelkem szárnyán repülve lesz kerek -
egész, fejemben minden egyes gondolat.
Magasba repítő pillekönnyű szárnyakon
szabaddá válik a jó és a rossz,
lelkem feltörő sóhaján szívem pőre,
oly tisztán csengő, gyengéd dallamán.

Finoman vésem bele tollamat az irkába
úgy, mint illatos szellő, mikor lágyan,
elsuhanva táncot jár a virágszirmokon,
mint mikor a hajnali fény álmából kél,
mint fényes csillag, mikor útjára tér,
mint az ég bíborán lenyugvó nap,
mint hold, mikor trónol az ég bársonyán,
mint sűrű köd, melyet a nap fénye terel,
mint csillogó dér a faleveleken.
Úgy írom én lelkem szirmait kitárva,
hogy öleljen át téged, mikor olvasod,
mint gyönyörű szivárvány az eget,
ilyen az ember szíve is, ha szeret!