Minden szokás szép, ha emberi Lelket
segít, s a múltból csillagos szerelmek
fénypontjait szívhez közelebb hozza,
s nem díszt terít csak hamis látszatokra,
hogy feledtesse való bú-világát, -
az érdek-önzést szemek meg ne lássák!

A Legenda? Igaz is lehet, Mélyben,
egy változatban, s talán, észrevétlen,
egy-egy nyom maradt arra: volt a Jászol,
bár a Születés máig önmagából
mit őrzött meg? Bárki tűnődhet rajta, -
de a tömeg nem gondolkodó fajta,
Veszélyes Föld, ahol vakhitű Nyájak
régi-új tévutak Apostolának
bégetnek. Álszent, ígérő szavára
hány fejvesztett nyáj rohant pusztulásba!

Ám egykori szív, űzött ős-keresztény,
a szívemmel rokon nappalon, estén.
Elismerem, az én szívemnél bátrabb,
de Csillagomhoz hasonló varázslat
kélt Csillagából. Ott volt a szívekben:
- Becsület nélkül nincsen Eszme, Isten!

Ha gyertya gyúl ki tűlevelek zöldjén,
még, önmagában, korántsem örömfény.
Hány ünnep látszat-köntöse nevetség,
s inkább meggyaláz Szépséget és Eszmét!
S mint kellene másfajta, tisztább Ünnep,
Asztal, melyhez a Becsület leülhet!

Hol van ily Asztal a kerek világon?
Talán csak Nálad, Múlt, Csillagos Álom, -
és volt egykor, lent, katakombák Mélyén,
s tán igaz kérdés is, türelmes-békén:
- Mit is lehet Szeretettől remélni,
ha földi bűn festett álarca égi?

Lehet, hogy ott volt. Lehet, ez hiányzott.
A szándék mégis ott volt, s az volt áldott.
A választ rá, mégis össze kell tenni
részeiből, - mert nem elég szeretni!

(2017)