Lét-emlékek…

Megfejtettem, a létem maga a gordiuszi csomó,
Bele van még kötve, sok minden, ami nem oda való…

Szólt az ember, amikor nem is kellett,
Írt levelet is, amikor nem kellett…
Sok év alatt, így-úgy lett… emlegetett.

Emlékszem én azért szép pillanatokra,
Bár, tengerparton sincs mindig halvacsora…
Fogynak, bizony a napok... az ember már néha ködösen lát,
De leülve egy fotelba, jót… ugyan, még egyszer élje át…

Az éj vaksötétjét is meg lehet oldani,
Csak egy vadonatúj fáklyát kell meggyújtani…
Gyújtottam én is... meg volt is miért lobogni!

Voltak az életben élvezetes percek, órák,
Ezekre emlékszem, olyanok, mint régi ódák…
A csendben lenyugodott gondolataim, mélák…

No, ezért olyan rettenetesen sok a szép nem volt,
Sőt, kisfiúként néha én ganéztam ki az akolt…
Volt ott ló-, és tehénistálló is nagypapámnál,
Szerettem is az állatokat, több volt ez barátságnál?

Volt több munkahelyem is, ahol jól éreztem magamat,
Ma már csak nyűtt létemre emlékszem, mi nem egy pillanat.

A lelkem írni akar, belőlem tréfát nem űz,
Asztalomon mécsest is gyújtok… az mint tábortűz.
Örülök én, hogy nálam remek a nyelvérzék,
Szív nem hagyja, hogy a tudásom elvérezzék.
Nem kell már a könnyes szem, és már nem kell a sírás…
Manapság örömmel tölt el és leköt az írás.

Micsoda oldhatatlan gubanc az én gordiuszi csomóm?!
De, egye fene, inkább jóra emlékszem az, igaz valóm…

Vecsés, 2016. május 3. – Kustra Ferenc