Négy néha huszonötnek tűnik,
az elmúlt másfél pedig száznak.
A boldogság emlékekben őrlődik,
a fájdalom most, mi esőként áztat.

Jártunk a csillagokban,
öleltek magukhoz fellegek,
most fekszem kiholt sírhalomban,
mert ellöktem magamtól kezed.

Ketten osztoztunk a Világon,
őszinte volt minden pillanat,
s most rágódom önön ...

Mint fénylő rengetegben,
úgy vesztem el szemedben,
hogy szívem most is ott valahol
pilláid mögött kóborol.

Akarnám, de nem látom szemeddel,
hogy mit érzel szíveddel,
hogy a lehunyt pillák mögött
milyen álmok felett őrködök.

A máink varázsa,
a tegnap szunnyadó parázsa.
A holnapunk nem léte
marad a most emléke.

Csak a jövőnk változik,
a múltunk marad.
Csak a holnap ábrándozik,
a tegnapunk tagad.

Jövőre tombol a tavalyi vihar,
s vele tisztítja arcom a sár.
Hamvába fagy e füstölgő szivar,
mert azt mondtad maradsz, s nem ...

Még ragyogott a Nap,
mikor tél esti sétákat
terveztünk a hóesésben,
csak Te meg én kéz a kézben.

S most végre itt a fagy,
s te már sehol sem vagy,
nem szorítod enyémhez ajkad,
a hó tőlem akár el is olvadhat.

Borítanád be te kabátom,
mikor ölelésedre vágyom.
Szűnjön meg a tél!
Csak Te itt legyél.

Ezernyi meg sem
történt emlék
önt el, mintha mindig
is itt lettél volna
bennem, mintha én
csak azért lettem
volna én,
mert Te tettél azzá.

Pedig ezelőtt soha
nem láttam ezt
a mosolyt, még
talán álmaimban sem,
s nem is hittem
abban, hogy
létezel.
S most itt vagy.

Néma csöndben hideg szél.
Fájó könnyem mennyit ér?
Szívem, mint arcom tiszta sár.
Szomorú árnyékot vetnek a fák.

Könnyesőben szélvihar,
A szerelem mindent felkavar.
Ezer villám a mélybe csap,
S szívem őrzi a fájdalmat.

Forró könny olyan égető,
Nem hűti le a jégeső.
Könnycseppekből így lesz ér.
Fagyos szívben ...